Prologue

2001. Március 11. Gabriel szemszöge:

  Nem veszi fel a telefont. Azt mondta, hogy fél ötre haza érnek. Helyette már fél hét is elmúlt. Hova mehetett egy fél éves gyerekkel? Eltévedtek volna? Nem hiszem, hiszen Louane ismeri Párizst. Mennék megkeresni őket, de nekem is egy gyerekre vigyáznom kell. A nagyobbik ikerre, Adrienre. Nyugodtan játszik a játékaival és mit sem sejt, hogy anyja és öccse lehet eltűntek.

Elővettem a telefonomat és tárcsázni a 17-es számot, azaz a rendőrségét. Várok két másodpercet, majd egy nő szól bele a telefonba.

-    Halló, igen tessék, miben segíthetek? Itt a rendőrség.

-   Jó estét, be szeretném jelenteni a feleségem és a gyermekem eltűnését – mondtam kicsit idegesen.

-   Nyugodjon meg uram. Mikor tűntek el? – nyugtatott a hölgy.

-   Lehet korai még bejelenteni, de azt mondta a feleségem, hogy fél ötre itthon lesznek és már hét óra lesz lassan. Egy fél éves gyerekkel ment el sétálni. A feleségem nagyon szereti betartani a szavát, ezért aggódok annyira – rekedt el a hangom a végére.

-  Mindenesetre szólok a nyomozó osztagnak, hogy kezdjenek el nyomozni az ügyben. Mi a neve megának, feleségének és a gyermekének?

-   Gabriel Agreste vagyok, feleségem Louane Agreste és a kicsi neve Queintin Agreste – hadartam el a neveket, és a biztonság kedvéért elmondtam a telefonszámomat is.

-    Rendben, köszönöm. Amint tudunk, valamit felhívjuk magát. Ne aggódjon. Viszont hallásra.

-     Visz hallásra.

Remegő kezekkel tettem le a telefont. A torkomban gombozok keletkeztek, majd szememből a könnyek esőként kezdtek el hullani. Adrien rám nézett, majd oda mászott mellém, és ő is sírni kezdett. Felvettem őt a kezembe, majd megöleltem és nyugtattam.

-     Ne aggódj, ha nem is lesz meg az anyukád, és felnevellek – szipogtam, majd jobban sírtam.

2001. Március 18. :

 Még mindig nem találták meg őket, de ha egy hét alatt nem sikerült nekik, akkor később se fog. Ha kell, egyedül nevelem fel az egyetlen gyermeket, aki maradt nekem. Mostanában egyre többet sír. Lehet, hiányzik neki az anyja. Nekem is hiányzik, de nem esethetek depresszióba.

A telefonom csörög. A rendőrség az. Lehet megtalálták őket.

-   Halló? – szólok bele bizonytalanul.

-    Mr. Agreste? – szól bele egy férfihang, ami már ismerős volt nekem, mert már többször beszéltem már az illetővel.

-      Igen, én vagyok.

-      Van egy jó és egy rossz hírem. Nem is tudom, melyikkel kezdjem.

-        Kezdje, a jó hírrel kérem – idegeskedtem.

-    Megtaláltuk a feleségét – sóhajt egyet. – De már nem él – fejezi be, mire bennem egy világ összetört. A gombócok ismét a torkomba vannak.

-    És a fiam? – rekedt el a hangom. A görcsökkel a torkomban alig tudok beszélni.

-  Őt sajnos nem találtuk meg. Lehetséges, hogy Ő még él. Folytatjuk a nyomozást. Visz hall – mondta, majd lerakta a telefont.

A telefon kiesett a kezemből, majd földre rogytam, majd sírni kezdtem. Értem, szóval Ő…..Már meghalt.