Deuxième Chapitre

 Sziasztok itt az újabb rész! Remélem tetszik nektek a blog :) Nem húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok!

                  Ölel: Natsu xx

2016. április 27. Marinette szemszöge:

Átváltoztam Katicabogárrá, majd elindultam a szörny után. Az „álmacska” hevesen tiltakozott elrablója karjai között. Ha az igazi Chat Noir lenne, akkor használná a botját.

-          Macska! Használd a botod! – parancsoltam, majd az ellenség válla mögül rám nézett.

-          Ez csak kartonpapír, amit lefestettem. Csak kellék – mondta, és nekem is dobta. Tényleg csak karton volt.

Most már biztos, hogy Ő nem Chat. De akkor mégis ki ő, aki ennyire hasonlít a Cicusra.

-          My Lady? – jelent meg mögöttem az emlegetett szamár. – Úgy tűnik lett egy hasonmásom – nevetett, majd morcosan néztem rá, majd a teniszütős emberre figyeltem.

Az ellenség valószínűleg meghallotta Macska hangját, mert hátra nézett és nagyon nagy döbbenet volt rajta. Még az álmacskát is kiejtette kezei közül. Chat megmenti a szőke fiút, majd lerakja őt egy biztonságos helyre. Valamit még mondott neki, de gondolom azt, hogy maradjon ott és várjon meg

minket, mert beszélni szeretnénk vele. Chat visszatért mire Mal Paquette – a gonosz -, felsziszegett és az Eiffel-toronyhoz repült. Követtük őt. Hirtelen megáll, és a hátán lévő tartályból felénk irányít, néhány labdát, de szerencsére sikeresen kikerültük azokat.

-          Lucky charm! – ordítottam, majd a kezembe esett egy teniszütő.

Ezzel meg mit kezdjek? Gyerünk Marinette gondolkozz! Össze – visszanéztem, először a gonoszra, majd macskára. Megvan, de Mal Paquette is mérgesebb lett és a tartályán elforgatott valamit. Rossz érzés fogott el. A labdák, csak jöttek és jöttek, de ha a célponthoz értek felrobbantak.

-          Macska! Elterelem a figyelmét, te addig pusztítsd el a macskajajjal a teniszütőt.

-          Macskajaj! – ordította, majd rám nézett és bólintott.

Eljátszadoztam Mal Paquettével, majd Chat az ütőjéhez nyúlt, majd elporhadt és a kis gonosz fekete lepke kijött belőle. Megtisztítottam, majd az Álmacskához siettünk, hiszen nincs sok időnk hátra. Odamentünk, ahova a Cicus rakta, mihelyt meglátott és közelebb jött.

-          Én.. – kezdte el és közben tarkóját vakarta és közben szomorú fejet vágott.

-          Figyelj. Most eléggé nagy bajban voltál, de sikerült megmentenünk téged. Nagyon hasonlítasz Chatre. Emiatt bajba is kerülhetsz még egyszer. Szeretnénk, ha a közel jövőben nem nagyon mutatkoznál ebben a kosztümbe – fejeztem be a mondódómat, s a fülbevalóm és Macska gyűrűje is csipogni kezdett. – Sajnálom, menünk kell – mosolyogtam, majd Én és Chat különböző irányba mentünk.

Visszamentem a parkba, és egy fa mögött visszaváltoztam. Tikki belerepült a táskámba, majd falatozni kezdte a benne levő süteményt.

2016. április 27. Aaron szemszöge:

Tényleg ennyire hasonlítanék arra a szuperhősre? De nekem erről fogalmam se volt. Sőt nekem eleve arról nem sem volt, hogy vannak szuperhősök. Mellesleg most olyan helyen vagyok, ahol ezer százalék, hogy nem fogok visszatalálni a versenyre. Nem ismerem Párizst, szóval akárhol lehetek. Arcom hamar felvette a szomorúságot, majd fogtam magam és elindultam egyenesen. Csak remélni tudtam, hogy erre lesz a park. De nem. Teljesen eltévedtem. Bementem egy pékségbe, ahol szintén megbámultak. Egy férfi és szerintem a felesége teljesen kitágult szemekkel szemléltek engem.

-          Nem, nem én vagyok az igazi Chat Noir – mosolyogtam, majd egymásra néztek és Ők is mosolyogtak.

-          Miben segíthetünk?

-          Hát igazából eltévedtem. Egy verseny miatt jöttem ide. De elfelejtettem merre van – nevettem kínomba. – Nem tudják, hol van?

-          Dehogynem. A lányunk is oda ment. De ha már úgy is oda mész elvinnél neki néhány süteményt. Már reggel el akarta vinni, de nagyon sietett így nem rakta be. Egy pillanat és hozom – mosolygott a kínai – vagyis szerintem kínai -, nő, majd bement egy ajtón és két perc múlva vissza is jött. – Egyébként, ha kimész a pékségből és rögtön jobbra mész, majd előre és ott megtalálod a parkot. Köszönöm, hogy elviszed neki. Két copfban van össze fogva a haja, és sötétkékes a haja. Három barátjával kell, legyen. – adta ide a süteményeket.

-          Én köszönöm. Viszlát – csuktam be az ajtót, majd arra mentem amerre a nő mondta.

Igaza volt. Tényleg itt van a park. Beléptem a kapun és láttam, hogy néhány osztálytársam már megnyert egy – kettő versenyszámot. Ránéztem a park közepén álló órára, amin tíz lesz 2 perc múlva. Gyorsan meg kell keresnem a lányt. Szememmel vizsgálni kezdtem, az embereket. Megtaláltam. De, mintha már láttam volna valahol. Ezzel nem foglalkoztam és oda mentem hozzájuk. Kicsit kérdően néztem rám, majd a lánynak oda adtam a csomagot, amit küldtek neki, majd mentem a színpad fele. Még időben oda értem. Először a lányok jelmezét nézték meg. Körülbelül öt perc múlva mi is kimehettünk. A bírálóbizottság alaposan megnézett mindenkit, de rajtam különösen megakadt a szemük. Felhívatták a lányokat is.

-          Szerintem megmondatjuk ki nyert. A szavazás egyhangú volt – majd az egyik ember oda adta a bemondónak a papírt, amin gondolom, a győztesek vannak.

-          Rendben nézzük, akkor először a lányokat. Mindannyian szépek, de akinek nyernie kellet, az aki – tartott egy kis hatásszünetet a bemondó. – Az a lány, aki az egyik gonosznak öltözött, Lady Wifinek! Gratulálok – mindenki megtapsolta. – A fiúktól a nyertes pedig nem más, mint, aki Chat Noirnak öltözött be – mondta a bemondom és oda jött hozzám és a lányhoz és megkérdezte a nevünket és kezet rázott velünk.

-          Aaron Leroy vagyok – mutatkoztam be és kezet rázunk, majd kezembe adott egy kis lapot.

Lementünk a színpadról, majd az öltözőbe mentem átöltözni. Levettem az álarcot, majd belenéztem a tükörbe. Felvettem a szemüvegem. Végre látok. Átvettem a ruhámat, majd levettem minden egyéb dolgot, ami kellett a jelmezhez.

-          Aaron, bejöhetek?

-          Igen, persze – mondtam, majd bejött a tanárnő.

-          Gratulálok. Csak azért jöttem, hogy délben a busznál találkozunk. Körülbelül egy és fél óra múlva oké? Elmehetsz bárhova, csak ne messzire és találj el a buszhoz – mosolygott.

-          Igen, persze. Viszlát – köszöntem, majd ki is ment.

Hajamat megigazítottam, majd megfogtam a táskámat és ki is mentem. Most nem bámultak meg az emberek. Hála égnek. Nem szeretem, ha néznek.

-          Adrien?  Te vagy az? – hallottam egy női hangot, mintha nekem beszélne. A hang irányába néztem ahol egy barna hajú lány állt és ténylegesen rám ugrott. – Már messziről észrevettem, te vagy az. Miért nem szóltál, hogy jössz?

-          Ne haragudj, de ismerjük egymást? – szabadítottam ki magam az öleléséből.

-          Jaj, Adrien. Ne viccelődj. Lila vagyok – mutatkozott be, de így sem rémlik, és miért hív „Adriennek”?

-          Bocsi, de szerintem összekeversz valaki mással. Viszlát – köszöntem el, majd a kijárat felé vettem az irányt.

Kicsit szétnézek Párizsban, addig, amíg megtehetem, és míg itt vagyok.